Archive for február 2018

Egy könyv, amit már nagyon vártam,hogy megjelenjen.

A straight edge mindig is egy megosztó, de minimum elég heves vitákat és érzelmeket kiváltó irányzat volt a hardcore-punkon belül. Ez a könyv végig kíséri az absztinens irányzat születéstől a kétezres évek elejéig annak változásait, a meghatározó zenekarokat és személyeket bemutatva, megszólaltatva.

A módszer ugyanaz mint a NYHC könyvben volt, személyes interúkból kiollózott mondatok, gondolatmenetek, amik az adott fejezet témájához kapcsolódnak.

Természetesen a Teen Idles, Minor Threat és Washington DC a kiindulás, aztán Boston, SSD és DYS. Nagyon jók azok a részek amik a DYS kegyvesztéséről szólnak, mikor elhagyták a hagyományos hardcore-t, ez visszatér még a Uniform Choice-ról szóló fejezetben is.
Nem maradhatnak ki a Youth of Today-Slapshot balhék, és más számunkra kevésbé ismert beef-ek, vagy helyszínek, mint például a legendás Anthrax-club.

Külön fejezetet kapott a vegetáriánizmus megjelenése, és a vegan straight edge is. Itt megjegyzem, hogy egy csomó ember, aki kevésbé volt szimpatikus eddig számomra, ezután a könyv után sokkal jobb arcnak tűnik, működnek ezek a személyes interjúk. A Vegan Reich és az Earth Crisis esetében nálam mindenképpen. A Vegan Reich-ről például kiderül, hogy Omega Tribe és más angol anarcho-punk zenekarok hatására lettek veganok és nem a Youth of Today féle vega filozófiából léptek tovább.

A hard-line sem maradhat ki, a kifejezetten erőszakos crew-k is megemlítésre kerülnek - a FSU nem - viszont nagy örömömre a Courage Crew sem -, sőt páran meg is szólalnak, természetesen ma már mind belátják mekkora seggfejek voltak.

Az amerikai színteret taglaló fejezetek között feltűnnek a holland-belga (Larm) és a svéd
(Refused, Abhinanda, Umea) straight edge csoportosulások és kiadók. Biztos páran kiakadnak majd ha olvassák, - ha olvassák -, ahogy a Van den Berg tesók kifejtik, hogy a straight edge nekik a baloldai gondolkodás természetes részeként már előbb megvolt, mintsem, hogy hallottak róla. ((( Ahogy az is kellemetlen lehet, hogy sok amcsi banda meséli, hogy hányszor kerültek összetűzésbe nácikkal és hogy bele is álltak és nem kenték el a dolgot azzal a szar (gyáva, megalkuvó) dumával, hogy nem politizálunk, shit happens :D ))) Itt azért elhangzanak jó kis sztorik, miszerint az Egyesült Királyságban és Svédországban azért elég szar volt a korai években X-esnek lenni, erőszakos "itatások" és verések kijártak a tiszta életű kölyköknek és hogyan dobálták meg a punkok a YOT-t az első EU turnéjukon.
A svéd húsüzemek és kamionok felgyújtásáról kevés szó esik, gondolom a büntetőjogi vonatkozások miatt.

Helyet kapott a hírhedt Salt Lake City Straight Edge is, akik miatt a mozgalom bekerült az amerikai banda nyilvántartásba. Megszólal az emberölésért 13 évet börtönben töltő arc is, aki részese volt, annak a bizonyos gyilkosságnak.

Van még Judge, hogy lett a YOT-ból Shelter, Bold, Insted, Chain of Strenght, pozitív sxe, Jersey, Youth Crew Revival, In my Eyes, Flórpi és a Ten Yard Fight... Mouthpiece.
Aztán a kétezres évek, Mental, The First Step.

Az utolsó fejezetekben pedig nagyjából kiderül ki hogyan hagyta el az X-et (Joe Nelson sztorija nagyon vicces :D ), vagy éppen ki az aki a mai napig straight edge.
Számora megerősítést nyert még pár dolog amit eddig is tudtam, például, hogy Toby Morse egy felszínes segg, akinek fingja sincs a punkról, akárkinek roadolt, vagy akárkivel lakott is együtt, Pat Dubar pedig egy hatalmas arc...

Ritka fotók és flájerek tucatszám, a köny végén pedig egy rakás király szines kép.

Ugyanazt tudom elmondani, mint a NYHC könyv kapcsán: közepes angoltudással is élvezhető és érthető, 400 oldalas, nagyon jó minőségű kivitelezés, 30 dolcsi. Megéri! Read 'till Death!

Vendégcikk Vargyai Viktor (aka Vik Vicious) barátunk tollából akit a Maximumrocknroll kolumnistájaként és az Értő Hallgatás podcast egyik lemezlovászaként és megmondójaként ismerhetnek az értő olvasók. Köszönjük neki!!!

2014-es újraindulásukat követően a Böiler új lemezt jelentetett meg a héten. A zenekar a pár évnyi szünet előtt és után is ugyanabban a kultikus státuszban létezett, amiben bármit tehettek, valakit úgyis érdekelt. Ennek a helyzetnek csapdája, hogy egy zenekar már nem azt játssza, amit szeretne, hanem amit elvárnak tőle, és a redundáns sorlemezek egyetlen funkciója a katalógus szélesítése. A Böiler ehelyett, új felvételek híján, nagy rendszerességgel, éveken keresztül játszott abból a tucatnál egy kicsivel szélesebb repertoárból. Viszont 13 évvel az előző felvételük után, az új lemezzel megfelelési kényszer helyett megreformálták magukat.
Az, hogy egy zenekar idővel eltávolodik az eredeti hangzásától nem újdonság, az eltelt idő alapján, az ő esetükben is érthető lenne, de az ritka, hogy valaki ilyen kevés lépésből ekkorát változtasson a zenéjén.
Itt érdemes megjegyezni, hogy lustán nehéz átlátni az említett státuszon és újrahallgatva a Nem bírunk már magunkkal-t, a Budapest fényében már világos, hogy a fejemben élő Böiler-kép egy olyan illúzió, amit a saját hanyag hallgatásom épített fel. Addig nem vettem észre a már előzőleg is megjelenő elemeket, ameddig most nem tekerték fel őket. Pedig előképek már voltak, az Egyszer majd balladai melódiái, vagy a lemezen gyakran fel-felbukkanó billentyűk. De ami ott intro, színezés, hangulatelem az a Budapesten főszerepet kap.
Lehetne olyan faszságokat írni, mint hogy annyira kinyílt a Böiler zenéje, hogy most már nem csak Zuglóról, hanem egész Budapestről szól, valójában inkább kalapáccsal estek neki annak az illúziónak, hogy ők egy hőbörgő oi zenekar. Ezzel visszafoglalták a saját zenekarukat, a hallgató, pedig ha akar, becsatlakozhat, de már csak messzebbről. A mi személyes névmást, felváltotta az én, a zene mind hatásaiban, mind hangzásában tágult, motivációjában viszont irányt váltott, a szövegek hedonizmusát személyesség váltotta fel, az ének és a dalszerzés is játékosabb és magabiztosabb. Eltűntek a lineáris és generikus rock riffek, amik a szövegek előtt betonozták az utat, helyettük hangulatok, terek keletkeztek. Ebben folynak össze a háttérben megbúvó kiabálások, tájidegen hangszerek, szabadon szólózgató gitárok, különféle gitárhangzások, wall-of-sound kórusok. Ettől a kavalkádtól pedig élőbb és többszöri hallgatás után is érdekes marad a lemez. Személyes műveletlenségem miatt sokszor fogalmam sincs, hogy éppen milyen műfaj jelenik meg, amikor valami leginkább gitáron játszott spagetti western-re hasonlít, vagy atmoszferikusan lebeg, de van itt funky billentyű, szaxofonszóló és még jazz is. Ezek olyan, a zenére rakódott színes darabok, amik papíron hihetetlen, hogy koherensen működjenek, de konzekvens építkezéssel mégis a zenekart szolgálják, nem pedig egy értelmezhetetlen katyvaszt képeznek. Ebben mutatkozik meg a Böiler igazi tehetsége, mivel pont az tartja egyben a heterogén masszát amit tabulátorokba nem lehet beleírni. Itt jön be az a csiki-csuki, hogy vajon ugyanúgy tetszene-e, ha ez más lemeze, vagy szűz füllel pont ezt a kislemezt hallom tőlük először. Ezt nem tudhatom, de ha valamennyi „mi” van ezen a lemezen akkor az az, hogy nem csak nekünk, de nekik is új ez a terület és hallatszik, hogy kísérletezve mozognak rajta, ami érdekesebbé teszi a számokat, mintha csak biztos rutinból születtek volna.
A négyből egy (Penta) azért megmarad a Mötörhead-féle, padlógáz rocknál és a Budapest agresszív-laza-agresszív pumpálása sem annyira idegen az eddigi diszkográfiától. A másik két szám (Ha mi egyszer…, Űrhajós leszek) definiálja újra a zenekart.
A mi történik, témájú dalszövegeket felváltották a mit akarok tartalmak, ami a zenét is emeli, mert ahol zavaros a kép, ott szónikus megoldások segítenek az értelmezésben és amikor sokat akar a szöveg, akkor egyből mellé nyílik egy nagy ívű refrén, az elveszett kurjongatásokat pedig kietlenül visszhangos kipengetések övezik. Az artikulálás is sokkal elkentebb, ami meglepően nem is probléma, mert a szöveg-központúság helyett, ezekben a számokban sokkal dominánsabb a zene. Kevesebb az egysoros, felböfögött sírva vigadós aforizma a külvárosi dekadenciáról, sokkal több a mit akarok (ötletet, pénzt, speedet, űrhajósnak lenni, szendvicset, gazdagnak lenni) és mit nem akarok (dolgozni, bajt, penta kristályt, busz után futni), kinyilatkoztatás, de ettől sokkal őszintébb a verbális tartalom, néha már zavarba ejtően. Összességükben arról tanúskodnak, hogy ez a lemez befele szól, itt valaki lapot húzott tizenkilencre, megmutatta mire képes, de vakmerőség vagy egy unalmas kézügyesség plasztikus profizmus helyett sok munka hallatszik ki a számokból. Ami annak tükrében hatalmas dolog, hogy el nem tudom képzelni, ki hallgat ilyen zenét, mivel magam sem tudom, hogy mi ez az új zene, viszont könnyen lehet a közönség egy része nem erre számított és csalódott lesz. Na és akkor mi a fasz van?

A zene megítélése ízlés dolga, vannak, akiknek ez a váltás túl erős, én sem tudom, hogy mennyire tetszene, ha előzmények nélkül születik meg, az viszont biztos, hogy régen hallottam olyan hazai lemezt, ami ennyire bátor és ilyen sok munka van benne.
- youtube -

Rólunk

Top bejegyzések

Címkék

Közreműködők

Blogarchívum

Facebook oldal