Archive for augusztus 2017

A király veszprémi MDC koncert után nem is volt kérdéses, hogy a gyűjteményemből hiányzó lemezek mellé behúzom Dave Dictor önéletrajzi könyvét is, amivel már elég régóta szemeztem a neten, de a húzós postaköltség eddig visszatartott.

Amint lett egy kis időm neki is ugrottam és majdnem egy szuszra ki is olvastam. Ez egy zseniális könyv!

A kisgyerek kori emlékektől indul és egészen 2010-ig, egy súlyos balesetig jut el, a könyvet a kórházi lábadozása alatt írta meg.

Megismerhetjük a családi hátterét, az iskolás éveit, barátságokat, szerelmeket, élményeket. Mellbevágó őszinteséggel ír mindenről, legyen az szex, drogok vagy a punk. Nem mintha számítana, csak az urban legend tisztázása végett: nem meleg... bár egyszer pár leszbikusnak azt hazudta biszexuális, de azok átláttak rajta! :D

Nagyon tetszett, hogy nem akarja magát jobbnak mutatni, mint amilyen, minden esendőségét, hibáját, gyengeségét felfedi, és még a rá nézve kevésbé hízelgő dolgokról is ír. - Ha elviszel koncert után egy lányt, kérdezd meg a családjáról, nehogy reggel derüljön ki, hogy a KuKluxKlan helyi wizardjának unokahúga. - Ír metamfetaminozásról, a leszokásokról és a visszaesésekről, a dílerkedésről, a sokára befejezett egyetemről, a mentálisan sérült gyerekek tanításásról, európai turnéról, a megveréseiről és a megúszott verésekről, a halálos rendőri fenyegetésekről; arról, mikor egy rendőrnek dedikált MDC lemezt...

Megtudhatod miért léptek ki a Bad Brains turnéról, mikor minden amerikai hardcore banda velük akart turnézi, hogy állt ki Harley és John Joseph a new yorki skinheadekkel szemben a "komcsi köcsög" mellett.

Sztorik a The Dicks-ről, az X-ről, Dead Kennedysről, a legendás SF Skins-ről, Poison Idea-ról és arról hogy lehet megúszni egy csikánó késelést. Mennyi ideig lehet drogozni Pig Championnal a Holló című film után kapott jogdíjakból és van még egy csomó olyan sztori ami majd akkor jut eszembe mikor már befejeztem az írást.
Gondolom nem kell mondanom, hogy az MDC mennyire fontos része volt a 80-as évek amerikai hardcorepunk színterének - mondhatod, hogy nem szereted a zenekart, de ezt nem lehet elvitatni. Dave Dictor (aki tulajdonképpen maga az MDC) egyike,azon punkoknak, akik nem csak a zenéjükkel és szavakkal harcoltak a társadalmi változásokért, hanem demonstrációkat, tüntetéseket szervezett. Pénz gyűjtött afrikai éhezőknek, már az USA for Africa előtt jóval és a Food Not Bombs születéséhez is köze van. Na és nem sok punkzenész mondhatja el magáról azt sem, hogy nácik akarták megöletni egy bérgyilkossal, vagy hogy egy csónakon csempészték be Kanadába a Szent Lőrinc folyón, mert a kanadai rendőrök vadásztak rá és a zenekarára.

Dave Dictor nem punkot játszik, Dave Dictor maga a punk! Nem engedett soha az elveiből, még akkor sem, ha zenekara vagy a testi épsége látta kárát. Azok közül, akik lerakták a punk alapjait és meghatározták a szellemiségét nem sokan mondhatják el, hogy a mai napig hűek egykori önmagukhoz. Ő igen! Azt mondják, ne ismerd meg a hőseidet, mert csalódni fogsz... ez nem igaz! Ismerd meg Dave Dictort és tudni fogod mi az hogy punk!

190 oldal, közepes angol tudással simám élvezhető történelem! :) Imádtam!

Kilenc év után új lemezzel jelentkezett a meleg-hardcore, az ún. queercore legfőbb képviselője, a Limp Wrist. Igen, jobb ha tudod, hogy bármennyire is király volt a G.L.O.S.S., már előttük is - gyakorlatilag a kezdetektől folyamatosan - hallatták a melegek a hangjukat a punk és hardcore közösségen belül. És ha már itt tartunk, akkor azt is megjegyezném, hogy mennyire béna az az okfejtés, hogy attól, hogy most Trump lett az elnök, újra jó és radikális lett a punk. Hahó, a punk mindig is egy politikus és radikális műfaj volt és köszöni, de eddig sem volt vele semmi baj! A mainstreamben (is) megjelenő Trump-ellenességnek köszönhetően legfeljebb csak jobban szem elé került. Ez maximum azoknak újdonság akik el vannak ájulva attól, hogy a Green Day felhasznált egy sort M.D.C.-től.
Na, de vissza az új Limp Wristhez: az eddigi anyagaikhoz képest több a középtempó, kicsit punkosabbak a számok és sokkal több benne a gitározás. Ugyanakkor továbbra is a könyörtelen hardcore maradt a meghatározó, még ha kicsit fogósabb, seggrázósabb formában is. És be kell vallani, hogy bármennyire is kegyetlenek a gyors hardcore döfésekben, a középtempó is meglepően jól áll nekik. A They Tell Me például egy kifejezetten olyan sláger ami igen hosszú időre megragad a fejekben, az A Little Nervous pedig egy hardcoreosabb Turbonegro legjobb pillanatait idézi. A mondanivalójuk viszont cseppet sem változott, maradtak ugyanolyan kompromisszummentesek mint eddig. És ha már szóba került a radikalizmus talán jó példa a zenekar hozzáállására, hogy - mint ahogy a La Vida Es Un Mus kiadó bejegyzéséből értesülni lehetett róla - az angol nyomda tartalmi kifogásokra hivatkozva megtagadta a lemezhez tartozó booklet kinyomtatását. A Los Crudos-ból ismert Martin egyik bandájában sem kellett még csalódni és igazából most sincs ez másként - legalábbis ami a lemez első felét illeti. A 11 számból az első nyolc gyakorlatilag hibátlan, tökéletesen hozza azt amit egy Limp Wrist lemeztől remélni lehet, sőt még annál is többet. Az utolsó három szám viszont a túlfűtött hangulatú diszkókat idéző elektro dal. És hát még ha értem is a koncepciót, nem igazán tudok velük mit kezdeni. Főleg úgy, hogy ez a három tétel nagyjából olyan hosszú, hogy ki is tölti az album felét. Így kaptunk egy felemás lemezt nyolc kifogástalan és három töltelék dallal. Viszont az az első nyolc annyira oda van téve, hogy az mindenért kárpótol. - bandcamp -

Rólunk

Top bejegyzések

Címkék

Közreműködők

Blogarchívum

Facebook oldal